3096 nap

Natasche Kampusch:
3096 nap

Szorongással vegyes kíváncsisággal vettem kezembe a kötetet, melyben Natascha Kampusch saját maga számol be fogságban töltött fiatalkoráról. A lányt 1998. március 2-án, alig 10 éves korában rabolta el egy Wolfgang Priklopil nevű férfi, majd nyolc és fél éven át fogva tartotta saját házának pincéjében, egy alig 5 négyzetméteres, dohos, penészes, ablaktalan helyiségben.

Mielőtt belekezdtem volna a könyvbe, nem tudtam, mit várhatok tőle: egy száraz, tényszerű olvasmányt, vagy esetleg egy érzelmekben tobzódó, csapongó írást? Alighogy olvasni kezdtem, meglepődtem a könyv stílusán: a könyv részletesen dokumentált, mégis olvasmányos, érzelmekkel teli, mégis tárgyilagos. Nemcsak a borzasztó témája, de a beszámoló stílusa miatt is úgy visz előre a könyv, hogy észre sem vesszük, hogy már órák óta olvasunk. Annyi apróságot és olyan gondolatokat, érzéseket tartalmaz, amelyekről el sem tudnánk képzelni, hogy egyáltalán szavakba önthetőek.

A könyv első fejezetében betekintést nyerhetünk a lány életének - közel sem rózsás - első tíz évébe, megismerhetjük a családi körülményeit, környezetét, gyerekkorának eseményeit, a kislány gondolatait, érzéseit és álmait. Késői, váratlan gyerekként született egy szigorú anya, egy iszákos apa, és egy bomlófélben lévő házasság kellős közepébe, egy kétes közbiztonságú környéken lévő lakásba. Gyermekkora magánnyal és szorongásokkal teli, az egyetlen biztos pont szeretett nagymamája volt, akinek sósborszesz illatú házában mindig otthon érezhette magát.

Natascha elrablásának napjáról, majd az azt követő 3095 napról is rendkívül részletesen számol be könyvében. Fogságban töltött ideje alatt sokszor önmagában keresi az okokat: azon a napon, amikor először indult az iskolába egyedül, félszeg és esetlen volt, óvatosan tette meg minden egyes lépését, mert hirtelen túl nagynak tűnt a körülötte lévő felnőtt világ. És egyébként is, egy duci, szemüveges, önmagával teljesen elégedetlen kislány volt, lehet, hogy éppen ő maga hívta fel a rabló figyelmét arra, hogy "jó préda" lenne? Ehhez hasonló gondolatok jártak Natascha fejében még hosszú évekkel az elrablása után is, ahelyett, hogy elrablójában kereste volna a megoldást, sokszor magát okolta a történtekért.

Szerintem csak egy szerencsétlen véletlen, hogy akkor és ott pont ő sétált el Wolfgang Priklopil előtt abban a csendes kis utcában. Egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen. Ha gyenge lett volna, ha beletörődött volna, akkor nem bírta volna ki a rabságban tartott napokat, és nemhogy nyolc, de valószínűleg az első évet sem élte volna túl. Saját magáról alkotott képe ellenére Natascha egy rendkívül erős, életrevaló fiatal lány, aki képes volt tűrni, várni, kitartani, szembeszállni elrablójával, és végül, 18 éves korában megragadni az alkalmat, és megszökni fogvatartójától.

Nem rémlik, hogy olvastam-e korábban ilyen szemléletes, ilyen valóságosan megírt könyvet valaha; amikor félt, én is féltem, amikor sötét volt, én sem láttam, amikor hideg volt, én is fáztam, amikor betöltötte az éjszakát a ventilátor kattogása, én is hallottam. Nagy szerencsém, hogy a bántalmazásokról tárgyilagosan és távolságtartóan számolt be, mert ha ugyanazt a leírást alkalmazza, mint a többi eseménynél, valószínűleg sírva fakadok a fájdalomtól, annyira valószerű lett volna. Rengeteg munka áll a könyv mögött; kiszabadulása után Natascha rengeteget tanult, próbálta elemezni a történtek lelki oldalát, így írása nem egy szimpla beszámoló a fogságban töltött éveiről, hanem pszichológiai témákat boncolgató, okokat kereső és tényeket közlő olvasmány.

Eleinte kissé furcsa volt, hogy mennyire kardoskodik a Stockholm-szindróma diagnózis ellen. Aztán jobban belegondoltam, és valójában tökéletesen megértem: nyolc és fél éven át fogságban tartanak, átélsz valamit, amit átlagember nem él át. Túléled, kiszabadulsz... erre kapsz egy ilyen beskatulyázást, hogy a történeted gyakorlatilag nem több, mint a pszichológia tankönyv egyik fejezete... amit ráadásul olyan emberek írtak, akik sosem élték át azt, amit te. Natascha végig tisztában volt vele, hogy az elkövető helytelen dolgokat tett, de kénytelen volt ragaszkodni hozzá, hiszen Priklopil volt az egyetlen ember az életében 8 éven át, és ha gyűlöli, az azt jelentette volna, hogy teljesen egyedül van; belepusztult volna a magányba... Biztos, hogy ez Stockholm-szindróma, nem pedig az egyetlen túlélési mód az adott helyzetben?

Számomra Natascha sokkal szimpatikusabbá vált a könyv hatására, mint ahogy korábban az interjúkból "megismertem". Szívből kívánom, hogy sikerüljön feldolgoznia és lezárnia a múltat, és sikeres, boldog életet élhessen.

Oldalszám: 261