2014. május 28., szerda

Erica Bauermeister: Ízek életre-halálra


Sokáig kerülgettem ezt a könyvet a könyvtárban, három látogatásomkor is benne volt a kölcsönzendő kupacomban, aztán mindháromszor visszatettem az utolsó pillanatban. Az ok, amiért ennyire ódzkodtam tőle, a témája, ez ugyanis gasztroregény, ezzel a műfajjal pedig nem túl rózsás múltra tekintek vissza. Egy ideig azt hittem, felnőtt nőként lassacskán ilyeneket „illene” olvasnom, így két éve egy gyenge pillanatomban csere és rukkola útján körülbástyáztam magam egy csomó ilyen témájú könyvvel. Pár hét alatt Frances Mayes és Joanne Harris csaknem teljes életműve költözött a polcaimra, én pedig kimondhatatlanul örültem nekik...

Egészen addig, amíg el nem kezdtem olvasni őket. Hónapokig kísérleteztem velük, időnként levettem egy-egy újabb könyvet a polcról, hátha végre ráérzek az ízükre, de hiába volt minden próbálkozásom, az első fejezetnél tovább egyikben sem jutottam... azóta a könyvek új gazdára találtak, én pedig kerülök mindent, ami gasztro vagy mediterrán. De valahogy ez a regény továbbra is piszkálta a fantáziámat, így legutóbbi könyvtári ámokfutásom során mégiscsak elhoztam.

Közlemény

Hamarosan indul az Alapvető Hozzávalók Iskolájának
új tanfolyama

Lillian már kislány korában megszerette a főzést, olyannyira, hogy felnőttként saját éttermet nyitott, ahol séfként dolgozik. Minden hónap első hétfőjén tanfolyamot tart „Alapvető Hozzávalók Iskolája” címmel, amely során a résztvevőket bevezeti a sütés-főzés rejtelmeibe. Nem szokásos főzőtanfolyam ez, Lilian ahelyett, hogy recepteket diktálna, olyan feladatokat ad a résztvevőknek, amelyek során azok nemcsak a főzésben, de saját lelkük rejtelmeiben is elmerülhetnek. A könyv kezdetén épp új kurzus indul, amelyre nyolcan jelentkeznek. A csoport összetétele nem is lehetne változatosabb; találunk köztük kétbalkezes pincérlányt, idősödő házaspárt, fiatal belsőépítészt és kétgyermekes anyukát is.

A könyv valójában visszatekintések, emlékek összessége, minden tanfolyami estét más-más résztvevő szemszögéből ismerhetünk meg, és betekintést nyerünk az illető múltjába is. A sorsok, életutak, és az ok, amiért részt vesznek a tanfolyamon, mindannyiuknál más. Mindegyikük visszaemlékezét érdeklődve olvastam, hiszen ahhoz képest, hogy egy-egy szereplőre csak 20-40 oldal jut a könyvben, rendkívül érdekes élettörténeteket ismerhetünk meg. A sorsok legtöbbször szomorúak, mindegyiküknél akadnak megoldandó problémák, megválaszolatlan kérdések vagy elfojtott érzések, amelyek feldolgozásában a tanfolyam – bár nem ez volt az elsődleges cél – végül mégis segítséget nyújt.
– De, tudod, összességében úgy gondolom, néha jó nem tudni dolgokat.
– Miért?
– Azért, mert ha nem tudod a választ, akkor minden… lehetőséggé válik.
Az élmény, amit ettől a könyvtől kaptam, egyszerűen csodálatos volt! Szívmelengető és keserédes történetek, illatos fűszerek, különleges receptek és ínycsiklandó ételek elevenedtek meg előttem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni ezt a könyvet. Amit külön kiemelnék, azok az írónő gyönyörű és magával ragadó hasonlatai, amelyek szerencsére hemzsegnek a könyvben.

Ezek voltak a kedvenceim, hát nem imádnivalóan szemléletesek?
„A nagy kék fazékban finoman fortyogott a víz, s benne a burgonyák nyájas megadással dülöngéltek ide-oda, mint egy túlzsúfolt busz utasai.”
„Mellette, szint elbújva a helyiség sarkában, egy fiatal férfi üldögélt, akinek mintha még az ingébe is belevasalták volna a szomorúságot.”
„A bank és a helyi mozi épületének fegyelmezett vonalai között az étterem szokatlan látványt nyújtott, egy maréknyi színkavalkádot s lágyan mozduló íveket. Mint valami kajla szerelmi viszony a máskülönben rendezett élet kellős közepén.”
A könyv legszebb külföldi borítói:


  
Kiadó: Pioneer Books Könyvkiadó
Kiadás éve: 2011
Eredeti címe: The School of Essential Ingredients (2009)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 276

2014. május 27., kedd

Kiera Cass: The Prince


Mielőtt a Párválasztón részt vevő 35 lányt kiválasztották...
Mielőtt Aspen összetörte America szívét...
Maxon herceg életében volt egy másik lány...


A The Prince, azaz A herceg című novella a Párválasztó-trilógia kiegészítéseként jelent meg. A novella két héttel a Párválasztó előtt, Maxon 19. születésnapján kezdődik, és akkor ér véget, amikor először találkozik a palotába költözött lányokkal. Maxon szemszögéből olvashatjuk a történetet, így amellett, hogy új dolgokat tudunk meg, a már ismert részek is más megvilágításba kerülnek. Ebből az irányból az is kiderül, hogy Maxon csak kívülről tűnik magabiztosnak, valójában azonban ő is bizonytalan és fél a jövőtől.
„Hogyan kellene megtalálnom azt, akit szeretek, aki szeret, akit a szüleim elfogadnak, és akit az emberek csodálnak? Nem beszélve arról, hogy legyen okos, vonzó és tökéletes; valaki, akit bemutathatok az összes elnöknek és nagykövetnek, aki csak az utunkba kerül.”
A királyné észreveszi fia tépelődését, ezért ellátja őt néhány tanáccsal. Számára ugyanis nem ismeretlen a helyzet: mint tudjuk, annak idején ő is a Párválasztó segítségével került be a királyi családba. Pár szót mesél a régi életéről, arról, hogy Négyesként egy gyárban dolgozott, és semmije sem volt, ami miatt kiérdemelte volna a hercegnői címet, most mégis itt van, és soha egy percig sem bánta meg, hogy benevezett a Párválasztóba.
A bejegyzés elején említett „másik lány” Daphne, a francia király lánya. Gyerekkorukban sok időt töltöttek együtt Maxonnal, így barátokká váltak. Most, hogy a lányt hamarosan férjhez adják, és Maxon is feleséget keres, Daphne rájön, hogy Maxon az, aki a legközelebb áll hozzá, és esze ágában sincs férjhez menni egy vadidegenhez.

Maxonnak azonban tisztelnie kell országa hagyományait, így a Párválasztó során kell feleséget találnia. A nevek kihirdetése a Híradóban, élő adásban történik, ahová meghívták a herceget és szüleit is. Maxon nagyon izgul, édesanyja próbálja támogatni, de a másik oldalon a király szokás szerint most is hideg és számító, csak az érdekli, hogy fia méltó párt találjon. A megfelelő partnerről viszont nem ugyanaz az elképzelése, mint másoknak.
- Mi lesz, ha egyiküket sem szeretem?
- Akkor azt választod, amelyiket a legkevésbé utálod. Elsősorban olyat, amelyik hasznos. De ne aggódj emiatt, segíteni fogok.
Maxon túléli a Híradót, és mire felocsúdik, már el is röppen az utolsó pár “szabadnapja”, a lányok beköltöznek a palotába. Míg Maxon eddig azon aggódott, hogy senki sem lesz, akit megszeretne, a lányok megpillantása után az fordul meg a fejében, hogy mi történik, ha egytől egyig mindegyikükért rajongani fog, és képtelen lesz választani. Persze mi már tudjuk, hogy végül azért sikerül egészen egyszerűen leszűkítenie a kört. :)

Ez volt az első kísérletem sorozathoz kapcsolódó novellával, és azt kell mondanom, nem csalódtam. Külföldi oldalakon sokan panaszkodtak, mert nem sok új esemény volt, inkább csak a történet elejét ismételtük el Maxon szemszögéből, én viszont nem így gondolom. Igaz, hogy a beharangozott „másik lány” esetében nem egészen arról volt szó, mint amire számítottunk, mégis nagyon jól rávilágított arra, hogy Maxon és Daphne világában nehéz ismerkedni, valójában azt sem tudják, mi a szerelem, mégis elvárják tőlük, hogy hamarosan megházasodjanak.

Számomra a novella legértékesebb része a királynő jelenléte volt. Már a trilógia során is szerettem, ahogy a háttérből gyengéden, védelmezőn irányította és segítette Maxont és a lányokat, és úgy gondolom, a karaktere igazán megérdemelte, hogy legalább a novella során kicsit előtérbe kerüljön. A királyné okos, megfontolt, gondoskodó, egyszerűen imádtam. A király viszont... nos, erre nem tudok jobb szót, ő egy féreg. Bár értettem a logikát minden megnyilvánulásában, hiszen neki elsősorban az országra kell gondolnia, de az, hogy a fia boldogsága ennyire ne legyen szempont, elég sokkoló volt. :(

Összességében nagyon örülök, hogy elolvastam a novellát, lesznek további kiegészítő részek a sorozathoz, ezek után biztosan sort kerítek ezekre is.

Kiadó: HarperCollins Publishers
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: The Prince(2013)
Forrás: ebook
Oldalszám: 64

***
Mivel a könyv egyelőre csak angolul jelent meg, a bejegyzésben szereplő idézetek - hivatalos fordítás híján - a saját szavaim.

2014. május 24., szombat

Sebastian Fitzek: Ámokjáték


Régóta fúrta már az oldalamat a kíváncsiság ezzel a könyvvel kapcsolatban, egyedi téma, jó kis hátborzongatós pszichothriller, mindenképpen el akartam olvasni. Pár napja szerencsére rá is bukkantam a könyvtárban. :)

Ira Samin ismert kriminálpszichológus, aki saját kudarcaként éli meg idősebbik lánya öngyilkosságát. Képtelen feldolgozni a történteket, érzéseit alkoholba fojtja, és folyamatosan azon rágja magát, mit tehetett volna másképp.

Jan May élete legboldogabb időszakát éli: munkájával elégedett, barátnőjét pedig imádja. Egy napon gyertyafényes vacsorával és gyűrűvel várja haza kedvesét, ám a fiatal lány helyett az ajtón egy rendőr kopog, aki Leoni halálhírét hozta. Jan élete romokba dől, és ha barátnőjének elvesztése nem lenne elég csapás számára, hamarosan még a foglalkozásától is eltiltják, így már a munkába sem menekülhet.
Halló, Berlin! Hét óra harmincöt perc van. Önök épp a legborzasztóbb rémálmukat hallgatják.
8 hónappal később egy nyereményjáték boldog nyertesei stúdiólátogatásra készülnek a 101egész5 rádióhoz, ám ott egy férfi túszul ejti őket, és őrült játékba kezd, élő adásban. A játékszabály egyszerű: óránként felhív egy-egy telefonszámot, és ha a vonal másik végén elhangzik a megfelelő jelmondat, elenged egy túszt. Ha nem, akkor megöl egyet... A túszejtő nem más, mint Jan May. Egyetlen, ám elég nehezen teljesíthető követelése van: kerítsék elő a barátnőjét. Élve.

Túsztárgyalónak Ira Samint hívják, anélkül, hogy sejtenék, a nő aznap reggel felkelt, a későbbi takarítást elősegítendő újságpapírral kitapétázta a konyháját, majd egy pisztolycsövet vett a szájába... Ira semmi esélyt nem lát arra, hogy megfékezze az ámokfutót, ráadásul mérges is, hogy megzavarták az aznapi egyetlen teendőjének végrehajtásában. Ám egy ponton váratlanul személyes ügyévé válik a túszejtés, és Ira döntéshelyzetbe kerül.
"A 101egész5 nevű közismert rádióadó ma minden bizonnyal eléri a tizenöt éves fennállása alatt mért legmagasabb hallgatottságot. Még sincs oka senkinek ünnepelni."
A 400 oldalas könyv eseményei egyetlen nap alatt zajlanak le, ám a túszejtővel való beszélgetés, valamint a nyomozás során sok régi esemény előkerül. Engem végig sakkban tartott a könyv, egyszerűen nem lehet letenni. Próbáltam megoldást keresni, de csak részben jöttem rá, a csavarok és a végkifejlet is teljesen meglepett. Gondolkozós, agyalós könyv, annyira bele lehet merülni, hogy tényleg csak akkor teszed le, amikor az éjszaka közepén a kimerültségtől kiesik a kezedből. Zseniálisan megírt, kerek egész történet, számomra az idei év eddigi legjobb olvasmánya.
"Mindig mást hibáztatunk. Vagy a körülményeket tesszük felelőssé életünk nagy traumájáért. De valójában csak egyetlen ember létezik, aki tönkre tud tenni bennünket. Csak egyetlen embernek áll hatalmában, hogy teljesen elpusztítson minket, ha hagyjuk. Nekünk magunknak."
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2011
Eredeti címe: Amokspiel (2007)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 398

2014. május 21., szerda

Szégyenfal #2

Őszintén reméltem, hogy a Lélektársak-trilógia első részének fordítása csak valami átmeneti elmezavar miatt lett olyan, amilyen, és a második részben a fordító bebizonyítja, hogy igenis ért ahhoz, amiért a fizetését kapja... sajnos ez a reményem már az első fejezet olvasásakor szertefoszlott...

"Kedvenc" fordítóm legújabb heppjeként ebbe a regénybe itt-ott beleszőtt olyan dolgokat, amiket az eredeti szövegben nem említettek, a számára ismeretlen szavakat pedig teljesen random magyar szavakkal helyettesítette, így egyes mondatok még csak véletlenül sem azt jelentik, mint az angol szöveg. Az írásjel-fétis sajnos maradt a régi, valamint a kéretlen tini-szleng is ismét megkeserítette az olvasást.

A gyöngyszemek (néhányuk most picit bővebb magyarázatra szorul):
__________________________________________________

"It had to be the one I was meant to hit: no one else was tall enough and he fitted the photo I’d been shown."

"Éreztem, hogy ő kell legyen az. Persze kaptam egy fotót is róla, csak éppen túl elmosódott volt, viszont senki más nem volt olyan magas a csoportban."

(Valakinek van ötlete, hogy honnan szedte, hogy a kép elmosódott volt?)
__________________________________________________

"Her hair was braided in tight cornrows that made me think ‘ouch’ just looking at them."

"A haját szorosan befonta, és már a látvány is elég volt, hogy bizseregni kezdjen a fejbőröm."

(Ez a mondat csak nekem sántít így magyarul? Attól, hogy valakinek be van fonva a haja, miért bizsereg valaki más fejbőre? Az angol szöveg persze már érthető, hiszen valójában az afrofonásról volt szó, attól tényleg bizsereghet a feje.)
__________________________________________________

"I’m good at the details."

"Ritka jó megfigyelőnek tartottam magam, ami az aprót illeti."
__________________________________________________

"You wouldn’t want to miss breakfast, now, would you?’"

"A reggelit most biztosan nem fogod hiányolni, vagy netalán tévednék?!"
__________________________________________________

"Sky came in and dropped a DVD into my lap. ‘There you go. Ten Things I Hate About You, a classic.’"

"Sky bejött a szobába, és egy DVD-t nyomott a kezembe. Ehhez mit szólsz? Igazi klasszikus."

(A Tíz dolog, amit utálok benned itthon is ismert film, miért nem szánt rá 2 másodpercet, hogy megtalálja a magyar címét? Pláne, hogy valójában tükörfordítás. Persze könnyebb volt egyszerűen kihagyni.)
__________________________________________________

"And I'd sleep through them."

"Én meg majd szépen hajcsikálok egyet közben."
(egy szép példa az ok nélküli gügyögésre, ami sajnos az egész könyvet végigkísérte)
__________________________________________________

"I want to steal all your ushers. I want five stand-in fathers to give me away to make up for the fact I keep losing mine."

"A kísérőidet akarom ellopni, mind az ötöt, hogy együtt vezessenek be, ha már nincs igazi apám."

(Az öt fiú Yves öt bátyja, akik sokkal inkább násznagyok, mintsem kísérők, hiszen miért is kísérné valaki férfiként a saját öccsét egy esküvőn? De még ha nem is násznagynak fordítja, csak megemlíti, hogy "a testvéreidet akarom ellopni", már ez a mondat is értelmet nyerne)
__________________________________________________

The wiry Albanian thief had compensated for his injuries by developing strength in his good side, and it was this that came to his aid now.

Tony, ez a szerencsétlen kis tolvaj, az évek során megtanulta kompenzálni a bénaságát, az ügyesebb kezével bármit meg tudott csinálni, és ez most nagy segítség volt neki.

(Tony az egyik legszimpatikusabb karaktere a történetnek, ráadásul Phoenix legjobb barátja. Miért mondaná rá, hogy "szerencsétlen kis tolvaj"? A válasz az eredeti szövegben keresendő, Tony valójában szívós, és nem szerencsétlen...)
__________________________________________________

Végül itt egy szószedet, de könyörgöm, ne ebből tanuljatok angolul! :)

very male smile – hű-de-menő-csávó-vagyok vigyor
And let go – És aztán spuri!
Oh, that really sucked. – Basszus, ez nagyon para!
shorts - térdnaci
worry – para
depression – depi
fashion-disaster look – "hű-de-ciki", divatosnak semmiképp nem mondható öltözet
jerk – menő csávó
sharpest thief – legrafkósabb tolvaj
man – fickó
to get in - beslisszanni

Felfoghatatlan számomra, hogy hogyan veszi valaki a bátorságot, hogy egy regény írásmódját, stílusát ilyen mértékben átszabja. Ha az eredeti szöveg szlenggel lenne tele, megérteném, de így nem tudom elfogadni. Reményeim szerint harmadik része már nem lesz ennek a bejegyzésnek, mert a trilógia utolsó részét szerencsére már más fordította (vajon miért?).

Joss Stirling: Phoenix (Lélektársak #2)


Szerencsés helyzetben vagyok, mert a Lélektársak-trilógia három részét egyszerre ki tudtam kölcsönözni, így nem kell szünetet tartanom a részek között. A második rész a Phoenix címet viseli, utalva a főszereplőre.
"Senki nem maga választja a lélektársát."
Phoenix Londonban él egy savant-közösségben, különleges képességeit tolvajlásra használja. Phoenix ugyanis képes pár másodpercre „lefagyasztani” az embereket, akik így nem érzékelik az idő múlását. Pillanatok alatt kizsebeli őket, és mire felocsúdnak, ő már messze jár.

Ezúttal azonban máshogy alakul a helyzet, a kiszemelt áldozat ugyanis Yves, a hét Benedict-fiú egyike, aki szintén savant. Yves Benedict, a csupaszív, jóképű informatikai zseni, és Phoenix, a piti londoni tolvaj élete - akár akarják, akár nem - örökre összekapcsolódik, hiszen a sors furcsa fintoraként kiderül, hogy ők egymás lélektársai. Sajnos erről Phoenix közössége is tudomást szerez, és a fiú élete hamarosan veszélybe kerül. De vajon a szerelem ebben az esetben is mindent megold?
"Az, hogy rád találtam, a legeslegjobb dolog, ami valaha történt velem az életben."
Ezzel a második résszel kicsit már könnyebb dolgom volt, mert szerencsére nem hasonlított kísértetiesen más regényekre, így önmagáért tudtam szeretni. Persze nehezítésként itt is meg kellett küzdenem a fordító gyatra munkájával, ami – ha lehet – még durvább mértéket öltött. Nem akartam egy újabb bejegyzést ennek szentelni, de annyi félrefordítás és furcsaság gyűlt össze, hogy ismét különvettem őket.

Magát a regényt azonban most is a fordítástól függetlenül értékelem. Mivel ebben a részben eredetibbnek találtam az ötleteket, mint az elsőben, és a végkifejlet is jobban tetszett, mindenképpen jobb volt, mint az első rész. Furcsa, hiszen ez a könyv nemhogy nem hordozza magában a szokásos „középső rész”-betegséget, de még túl is szárnyalja az elsőt. Remélem, a harmadik még jobb lesz! :)

Negatívumként megemlíteném, hogy számomra rejtély, hogy miért került át a család több tagja is hirtelen Londonba. Bár említettek valami konferenciát, arra, hogy miért vesz rajta részt három testvér is, valahogy nem kaptam kielégítő választ. A valódi okot persze sejtem, hiszen mennyire lenne életszerű, ha az összes lélektárs házhoz jönne Wrickenridge-be, a világvégi kisvárosba, ahol a fiúk eredetileg élnek? Emiatt értem, hogy ki kellett mozdítani őket, csak a könyvben felejtették el ezt normálisan megindokolni, mint ahogy a főszereplő, Phoenix leírása is kimaradt. Ha az életem múlik rajta, akkor sem tudom megmondani, hogy szőke volt-e vagy barna, vagy egész egyszerűen nem tettek róla említést (ha valaki mégis megtalálja a könyvben, jelezze légyszi, hátha kiderül, hogy én siklottam át felette valahogy). :)

____________________
update: Catzy jelezte, hogy a könyvben csak leírják Phoenixről, hogy sötét a haja. Közben megtaláltam azt is, hogy mediterrán kinézetűnek jellemzik, bár ezt csak az utolsó fejezetben, így addig sötétben tapogatózik az ember. A könyv elején ugyan megtudhatnánk, hogy a szeme sötétkék, ez azonban a fordításból már kimaradt... (arról, hogy a komplett szöveg itt sem egészen azt jelenti, mint eredetiben, már ne is beszéljünk).

"I checked my appearance in the shard of mirror still hanging over the sink in my bathroom. My tan made my dark blue eyes look lighter than normal; my shoulder length hair had been rough cut by me a week ago and now fell in unequal wisps about my face, flipping up at the ends."

"A mosdóban lógó csorba tükörben is ellenőriztem, milyen látványt nyújtok. A bőröm lebarnult az utóbbi időben, és a szemem most világosabbnak tűnt, vállig érő hajamat pedig magam vágtam le egy hete, úgy-ahogy. Most az összevissza álló tincsek felfelé kunkorodtak, elől meg az arcomba lógtak."
____________________

Már elkezdtem olvasni a befejező részt - amelyet szerencsére más fordított -, így hamarosan jövök a Crystal beszámolójával is.

A könyv legszebb külföldi borítói:


Kiadó: Manó Könyvek Kiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Stealing Phoenix (2011)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 314

2014. május 19., hétfő

Szégyenfal

Joss Stirling Sky című regényének beszámolójában már említést tettem a könyv fordításáról. Úgy gondoltam, nem lenne fair magát a könyvet együtt értékelni ezzel a gyalázatos munkával, így külön bejegyzést szántam neki.

A könyvet a késő esti órákban kezdtem olvasni, így először azt hittem, a fáradtság miatt tartok furcsának egy-egy mondatot. Hamarosan aztán elég egyértelművé vált, hogy a hiba nem az én készülékemben van. Egy idő után úgy felhúztam magam rajta, hogy elkezdtem párhuzamosan olvasni az eredeti, angol nyelvű változatot is, hogy fény derüljön a részletekre. A regény fordítója helyenként hihetetlenül magyartalan mondatokat volt képes összehozni, itt-ott nyom nélkül kihagyott egy-egy mondatot, sok esetben pedig a magyar szöveg egészen egyszerűen nem azt jelenti, mint amit az angol.

A regényt rengeteg indokolatlan tini-szleng tarkítja: amik az eredeti szövegben még teljesen értelmes szavak, azok a magyarban hirtelen átváltoznak "para", "szitu", "csajszi", "figyu", "fincsi" és ehhez hasonló kifejezésekre. Mindezek mellett a fordító elképesztően vonzódik az írásjelekhez, ráadásul legfőképpen csapatostól szereti látni őket, így a könyv tobzódik a sok !!!-ben és ?!-ben.

A "legjobbakból" összeszedtem nektek egy kis ízelítőt. Bár hosszúnak tűnik a lista, higgyétek el, ez csak a jéghegy csúcsa:

__________________________________________________

"Volt egy lány, aki magában motyogott, legalábbis semmi nyomát nem láttam rajta headsetnek meg vezeték nélküli mobilnak."
Vezeték nélküli mobil???
Az eredeti szöveg ez: "One girl was muttering to herself - at least, I saw no evidence of a hands-free headset for her phone."
__________________________________________________

"Szóval milyen volt a régi sulid? Mint a Hogwart?"

(magyarul Roxfortként ismerjük, még ha a fordító nem is tudta, 10 másodpercnyi Google segített volna rajta… arról ne is beszéljünk, hogy már az eredeti sem "Hogwart", hanem "Hogwarts")
__________________________________________________

"I laughed as Zoe expected."  "Elnevettem magam. Zoe kivárta, hogy lazuljak kicsit."
__________________________________________________

"Wrickenridge arról híres, hogy évente 750 mm hó esik."
"Wrickenridge was known for its three hundred inches of snow each year"

(ha ismerjük a váltószámokat - vagy legalább a Google-t -, akkor jó lesz ez 7500 mm-nek is)
__________________________________________________

"Enemy at twelve o'clock." → "A fő ellenség maga, déli tizenkettőkor."
__________________________________________________

"Miss Congeniality" ez valójában a "Beépített szépség" című filmre utal, a magyar szövegben ezzel szemben "Miss Dühöske" lett
__________________________________________________

"Like Bambi with an Uzi"  "Mint Bambi… a hátán egy kalasnyikovval."

Ezt végképp nem értem. Minek kellett lefordítani az Uzit Kalasnyikovra? Segítségképpen itt egy kép a két említett fegyverről. Mint két tojás, ugye?

__________________________________________________

"he's not that kind of boy-next-door" → Ő nem az a "kedves szomszéd srác-fajta"
__________________________________________________

"You've been out for twelve hours, Sky." → "Kómában voltál, Sky. Húsz órát aludtál egyhuzamban."
__________________________________________________

"I need a chocolate hit right now."  "Pont egy csokibeöntésre vágytam." (csokibeöntés? brrrr....)
__________________________________________________

"Mom doesn't think one decoration enough when ten will do." "Anya teljesen oda van ezekért a kis izékért."
__________________________________________________

"Just then the screen flashed up an image of me shooting the chandelier. 'Where on earth did the get that?'
'The internet is a bitch', said Tina philosophically."

Ebből ez lett: "Pont ekkor felvillant a kivetítőn a kép, amelyen a kaszinó előcsarnokában álltam a szitává lőtt csillár alatt. - Honnan a francból szerezték ezt?
- Az internet egy nagy kuka – jegyezte meg Tina filozofikusan."
__________________________________________________


Joggal kérdezhetitek, hogy miért nem olvasok angolul, ha bajom van a magyar fordítással. Ennek két oka van: egyrészt szerencsére a fordítók többsége a fenti példánál jóval igényesebb a munkájára, másrészt pedig többször próbálkoztam már, de nem tudtam megkedvelni az elektronikus könyveket, ragaszkodom a papírhoz. Tudom, hogy lehet Magyarországon papír könyveket is eredeti nyelven vásárolni, a havi 6-10 könyv viszont már mind a polcomnak, mind a pénztárcámnak elég megterhelő lenne, így jellemzően könyvtárba járok, ahol viszont elenyésző az angol nyelvű könyvek száma. Ha egyszer nyílna egy könyvtár az elmúlt években megjelent angol nyelvű könyvekből, én lennék az első, aki beiratkozik, addig viszont marad a magyar nyelvű olvasás.

Remélem, nem kell több ilyen bejegyzést írnom, de nekem a könyv szent dolog, így ha hasonlóval találkozom legközelebb, azt sem leszek rest pellengérre állítani!


Joss Stirling: Sky (Lélektársak #1)

Nagy gondban vagyok ezzel a könyvvel. Először is, nem tudom eldönteni, hogy az Alkonyatot olvastam-e vámpírok és vérfarkasok nélkül, vagy a Tökéletes kémiát, némi természetfölötti vonallal… A másik okról a bejegyzés végén, előbb ismerjük meg kicsit a történetet!

Sky tizenhat éves, alacsony, szőke, félénk angol lány, aki nevelőszüleivel él, miután hatéves korában kitették egy autóból az út mentén. Ebből az időszakból semmire sem emlékszik, még az eredeti nevét sem tudja. Sky különleges lány, ha ránéz az emberekre, látja, hogy milyen színű az aurájuk, ezt a képességét azonban a rengeteg rossz emléke miatt mélyen magába temette.

Amikor szülei munkája miatt Amerikába költöznek, Sky legfőbb célja mindössze az, hogy szinte láthatatlanná váljon új iskolájában. A csendes coloradoi kisváros erre remek helyszín is lenne, ha Sky nem ismerkedne meg a jóképű Zed Benedicttel, aki különös módon képes vele hangok nélkül beszélni… Sky tőle tudja meg, hogy valójában savantnak született, és Zed az ő lélektársa. Sky még fel sem tudja fogni a hallottakat, amikor kiderül, hogy a Benedict-családdal való kapcsolat halálos veszélyt jelent számára.
"Ha valaki megtalálja a lélektársát, a dolgok teljesen megváltoznak körülötte. Olyan, mint egy boldogságinjekció."
A könyv a Lélektársak-trilógia első kötete. A három rész egy-egy Benedict-testvér történetét meséli el. A könyv alapötlete tetszett, érdekesek voltak a savant-képességek is, de – bár utálom, hogy minden második könyvet Alkonyat-koppintásnak kiáltanak ki – nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy én ezt egyszer már olvastam... új lány egy Isten háta mögötti kisvárosban, egy fura család, ahol mindenki más képességgel van megáldva (telepátia, jövőbelátás, tudatmódosítás), egy fiú, aki először úgy kerüli a lányt, mintha undorodna tőle, aztán egyik napról a másikra már udvarol neki, és persze a lány, aki nem önmaga miatt, hanem azért kerül veszélybe, mert kapcsolatba kerül a különös családdal.

A három kötetben három különböző fiútestvér története a Tökéletes kémiára emlékeztet, ezt erősítette bennem jónéhány, az iskolában játszódó részlet, valamint Zed Benedict „latinos kinézete” is. Most komolyan, mennyire reális a latinos kinézet egy olyan városkában, ahol egyfolytában havazik, egy olyan családban, amelyik síliftet üzemeltet?

Bár végig déjà vu-érzéssel olvastam a könyvet, azért összességében egész jól elvoltam vele. Nem sok eredetiség volt benne, és kicsit kiszámítható is volt, valahogy mégis megfogott. A könyv borítója viszont elismerést érdemel, nekem ez keltette fel a figyelmemet a sorozat iránt, korábban nem találkoztam a könyvvel, csak amikor megláttam a könyvtár polcán. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni. :)

A bejegyzés elején említettem egy másik okot is, amiért gondom volt a könyvvel, ez azonban már nem az írónőn múlt: egyszerűen nem tudok túljutni a tényen, hogy ilyen gyalázatos fordítással még sohasem találkoztam. :( Annyira igénytelen munka, hogy nem tudok szó nélkül elmenni mellette, viszont igyekszem magától a történettől külön kezelni, így az ezzel kapcsolatos észrevételeimnek külön bejegyzést szenteltem.

A könyv legszebb külföldi borítói:



Kiadó: Manó Könyvek Kiadó
Kiadás éve: 2012
Eredeti címe: Finding Sky (2010)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 346

2014. május 17., szombat

Kiera Cass: Az Igazi

Nem szeretek búcsúzkodni... egyszerűen nehezen viselem, ha véget ér valami, ami ennyire jó. Azt hiszem, ilyen ramatyul utoljára a Harry Potter befejező része után éreztem magam, de az teljesen érthető volt, hiszen rengeteg emlékem kapcsolódott hozzá... 12 évesen kaparintottam meg az első részét, főiskolásként olvastam az utolsót, az utolsó mozifilmnél pedig már három éve férjnél voltam. Végigkísérte a gyerekkoromat és a felnőtté válásomat, és egyszer csak vége lett.

Bár azóta is mindig nehezen szakadok el egy-egy szeretett olvasmányomtól, azt nem hittem volna, hogy lesz még szerencsém olyan történethez, ami ilyen elsöprő élményt ad és ekkora űrt hagy maga után. Azt meg pláne nem gondoltam volna, hogy mindezt egy olyan sorozattal kapcsolatban élem át, ami mindössze három részt és alig több, mint 1000 oldalnyi esélyt adott arra, hogy megszeressem. Erre tessék, lassan 28 éves vén fejjel itt ülök hajnali fél hatkor, megkövülten, és nem hiszem el, hogy lezárult a Párválasztó.

Tavaly nyáron bukkantam az első részre... azonnal beleszerelmesedtem a borítóba és az alapötletbe, olvasás közben pedig szinte szárnyaltam. Olyan világot kaptam, amit nagyon szerettem. Alig bírtam kivárni a második rész megjelenését, azonnal megvettem. Imádtam ezt is, és bár volt bennem pár tüske - kevésnek tartottam a disztópiás vonalat és túl soknak a szerelmi nyűglődést -, nem volt kérdés, hogy mindennél jobban szeretném tudni, mi lesz a történet vége.
„Egyetlen herceg volt és négy lány, akik közül hárman úgy távoznak, hogy legfeljebb egy érdekes történetük lesz arról, mivel is töltötték ezt az őszt.”
Miután a második részben újabb két lány tért haza a palotából, már csak négyen maradtak versenyben, a Párválasztó rendkívül kiélezetté vált. A lányok feszültek, egyre több köztük a nézeteltérés és a vita, egyedül a céljuk egyezik továbbra is: bár nem azonos okokból, de mindegyikük álma, hogy végül a saját fejére kerüljön a korona.
„Ahogy egyre kevesebben maradunk, úgy lesz egyre rosszabb. Mármint persze... tudtam, hogy így lesz... csak mintha már egyre kevésbé lenne fontos, hogy az a lány legyek, akit Maxon esetleg választhat, s szinte már csak az számít, hogy ne a többiek legyenek azok.”
A verseny végéhez közeledve egyre több esemény tereli a figyelmet a külvilág felé, a lázadók támadásai egyre gyakoribbak és minden eddiginél súlyosabb következménnyel járnak. America és Maxon minden erejét latba veti, hogy javítson a helyzeten, de dolgukat megnehezíti, hogy America folyamatosan a szakadék szélén táncol, hiszen a királynak továbbra is feltett szándéka, hogy eltávolítsa őt a palotából.

Mindezek mögött a fő szál természetesen továbbra is America, Maxon és Aspen szerelmi háromszöge. Féltem, hogy csöpögős, vontatott és idegesítő lesz ez a vonal, de az írónő olyan remekül játszott vele, hogy bár reménykedtem egy bizonyos végkifejletben, 15 oldallal a vége előtt még mindig nem mertem volna megesküdni rá, hogy igazam lesz.

Vajon ki lesz végül a herceg választottja? Kriss, Celeste, Elisa vagy America? És hogyan dönt America? Herceg vagy palotaőr? Menyasszonyi ruha vagy farmer? Egyes vagy Hármas kaszt lesz a vége? Esetleg Nyolcas?

Nagyon nagy elvárásaim voltak a befejező részt illetően, de sikerült felülmúlnia az elképzeléseimet. Nagy örömömre a disztópiás világ ebben a részben végre kiteljesedett, az aprólékos kidolgozásnak köszönhetően pedig minden a helyére került, minden értelmet nyert.

A karakterek is óriási fejlődésen mentek keresztül: Kiera Cass egy zseniális manipulátor... úgy irányított, mintha marionettbábu lennék, és elérte, hogy olyan szereplőket zárjak a szívembe, akiket az első két részben ki nem állhattam. Lenyűgözött és magával ragadott a könyv... fáj, hogy vége.

A könyvet köszönöm a GABO Kiadónak!

Kiadó: GABO Kiadó
Kiadás éve: 2014
Eredeti címe: The One (2014)
Forrás: kiadó
Oldalszám: 346

2014. május 16., péntek

John Boyne: Barnaby Brocket és a szörnyű dolog, ami vele megesett

Csodabogár? Különc? Más? Természetellenes? Abnormális? Szörnyszülött?

Sokféle kifejezéssel illethetjük azt, aki eltér az átlagtól. De mégis ki határozza meg, hogy ki a normális? Egyáltalán létezik standard? Ismét egy ifjúsági könyv, ami komoly témát feszeget és tanulságos olvasmányként szolgálhat bárkinek. Ezúttal a másságról, a különcségről és az emiatti kirekesztésről olvashatunk.
„Normális dolog-e, ha valaki állandóan... nos hát... ha valaki állandóan normális akar lenni?”
A Brocket házaspár tökéletesen normális. Normális környéken élnek, normális házban, normális munkát végeznek, és egy teljesen normális fiuk és normális lányuk van. Nem feltűnősködnek, nem lógnak ki a sorból, nem festik pirosra a nappalijuk falát, nem vesznek hupikék autót és nem szövögetnek világmegváltó terveket. Egy szép napon aztán megszületik harmadik gyerekük, Barnaby, és a család élete egy szempillantás alatt megváltozik.

Barnaby kilóg a sorból, feltűnő, és a család szemszögéből nézve egyáltalán nem normális. Barnaby ugyanis lebeg. Nem szándékosan, de úgy tűnik, a teste nem hajlandó engedelmeskedni a gravitáció törvényének, és ha nem lenne tető a feje fölött, a holdig is fellebegne. Két testvére meglepően gyorsan befogadja, szülei azonban szemmel láthatóan szenvednek attól, hogy már nem minden átlagos körülöttük.

A szülők minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy életük újra normális legyen. Barnaby-t egyik orvostól a másikig hordják, hátha valaki „megjavítja”, de minden próbálkozásuk kudarcba fullad. A kisfiút évekig nem engedik ki a házból, nehogy bárki meglássa, később pedig, amikor Barnaby iskoláskorú lesz, a hátizsákjába nehéz homokzsákokat tesznek, amik a földön tartják a fiút.

Már egészen úgy tűnik, hogy sikerül a normalitás látszatát fenntartani, amikor egy napon Barnaby véletlenül lebegni kezd, ráadásul meglehetősen nagy közönség előtt. A szülők döntésre jutnak: Barnaby nem maradhat a családban.
„Én nem vagyok csodabogár! Én Barnaby Brocket vagyok!”
A sors úgy hozza, hogy bár Barnaby megpróbál hazatalálni Sydney-be, végül körbeutazza a Földet. Világkörüli útja során Barnaby rengeteg emberrel találkozik, és csakhamar felismeri, hogy valójában mindegyikük eltér a normálistól, minden emberben van valami különleges. Új barátainak tetszik Barnaby lebegése, és egyáltalán nem tekintik őt különcnek. A sok kaland közepette Barnaby sok-sok ember életét és sorsát változtatja meg.
„Nekem, személy szerint, külön tetszett, hogy lebeg. Sosem hittem, hogy ettől más lesz, inkább azt gondoltam, hogy különleges.”
Örülök, hogy szembejött velem ez a könyv, különleges és emlékezetes, értékes olvasmány volt. Ez az alapvetően vidám, szeretnivaló történet mély mondanivalójával és tanulságával toleranciára és megbecsülésre tanít. Olvasása közben egyre inkább felismerjük, hogy már-már az a természetellenes, ha valami „normális”. Szülőknek, önbizalomhiánnyal küzdőknek, ifjúsági regények és kalandos történetek kedvelőinek szívből ajánlom!
John Boyne 1971-ben született Írországban, Dublinban. Idáig nyolc felnőtteknek szóló és négy fiatalabb olvasóknak szóló könyvet írt, regényeit 46 nyelvre fordították le. Magyarországon eddig három műve jelent meg, A gyáva, A csíkos pizsamás fiú és a Barnaby Brocket és a szörnyű dolog, ami vele megesett.


Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: The Terrible Thing That Happened To Barnaby Brocket (2012)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 266

Kiera Cass: Az Elit

A Párválasztó trilógia második részét már januárban elolvastam, idő híján viszont akkor nem írtam róla. Mivel a napokban megjelent a harmadik rész, amiről mindenképp szeretnék írni, gondoltam, bepótolom az elmaradásom. Hogy részletesen beszámolhassak nektek, újra kellett olvasnom a második részt (de ekkora „áldozatra” a Párválasztó-trilógia esetében bármikor hajlandó vagyok).

A történetről:

Illéa birodalmának trónörököse, Maxon herceg feleséget keres. Az ország hagyományaihoz híven elindul a Párválasztó, amelyen 35 lány vesz részt. A lányok beköltöznek a palotába, megismerkednek a herceggel és a teljes királyi családdal, és az itt töltött hónapok során Maxon herceg közülük választja ki az Igazit.

A birodalomban kasztrendszer uralkodik, ahol a királyi család és közvetlen környezete az Egyes, a számkivetettek, nincstelenek pedig a Nyolcas kasztba tartoznak. A lányok közül Maxon nem titkolt kedvence America Singer, a vörös hajú, lobbanékony természetű lány, aki az Ötösök közül került be a Párválasztóba. Az első rész ott ért véget, hogy Maxon elég szépen leszűkítette a hölgyek csapatát, így már csak hatan keresik a herceg kegyeit. Maxon igyekszik minél jobban megismerkedni a még versenyben maradt lányokkal, de szíve egyfolytában Americához húzza; valójában már a döntést is meghozta, miszerint vele szeretné leélni az életét.
„Egy hete elárulta, hogy azon nyomban véget vetne a versengésnek, ha képes lennék habozás nélkül kijelenteni, hogy éppen annyira fontos nekem, mint én őneki.”

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Americával az ország bármelyik fiatal lánya örömmel cserélne, csakhogy a képlet az ő számára nem ennyire egyszerű! Hiszen hiába van a mérleg egyik oldalán egy imádnivaló herceg, ha a másik oldalon ott van a gyermekkori első szerelem egy jóképű palotaőr képében, középen pedig egy döntésképtelen csitri áll... ahogy haladunk előre a történetben, olyan gyakran változnak a preferenciái, hogy néha az volt az érzésem, ez már nem is mérleg, hanem libikóka, amin a két potenciális férj szédítő sebességgel megy fel-le.
„Ötös vagyok vagy Hármas? És amikor ennek az egésznek vége, vajon Kettes leszek vagy Egyes? Katonafeleségként élem le az életemet, vagy egy király hitveseként? Csöndben visszasimulok a háttérbe, amit mindig is olyan megnyugtatónak találtam, vagy arra kényszerítem magam, hogy kilépjek a reflektorfénybe, amitől mindig is rettegtem? Lehetek-e boldog, bármelyiket is választom?”
Bevallom őszintén, America ilyen mértékű nyűglődése nem annyira jött be, az erre fordított energia és oldalszám legalább fele erősíthette volna inkább a disztópiás vonalat, elvégre a könyv az akar lenni. Sokszor viszont úgy érzem, hogy az írónő ugyan disztópiát akart írni, mert az divatos, de egy kellőképpen kidolgozott világot nem tudott megteremteni. Sokkal több információt is elbírt volna erről a könyv, de azon kívül, hogy a könyv az USA hanyatlása után játszódik, és a társadalom kasztokra bomlott, nem sok mindent tudunk meg erről. Gyakorlatilag az egész történet a palotában játszódik, így a fényűzésből csak akkor zökkenünk ki, amikor időnként az Északi vagy a Déli lázadók betörnek a palotába. Remélem, a befejező részben azért több képet kapunk majd a kinti világról is.

A regény a szokásos második rész-szindrómában szenved: valahonnan jön és valahová tart, de önmagában nem akkora durranás. Ettől függetlenül egy percig se higgyétek, hogy nem élveztem az olvasását, mert ez nem így van, egyszerűen csak az első részhez képest ez egy picit halványabban ragyog. Inkább úgy mondanám, hogy az első rész csillagos ötös volt, ez meg csak sima ötös, úgyhogy azért nem kell megijedni, hogy unatkozni fogtok az olvasása közben!

Mivel már csak hat lány maradt versenyben, sokkal több lehetőségünk van közelebbről is megismerni őket. Akad köztük, aki önmagát adva, kedvességével és szerénységével próbálja meghódítani a herceget, de olyan is akad, aki gyakorlatilag háborúként fogja fel a versenyt, és nem ismer határokat. Számomra a könyv nagy meglepetése Marlee volt, a visszahúzódó, csendes lány, aki alapvetően nem túl sok szerepet kapott eddig, ebben a részben viszont az egyik legváratlanabb és legemlékezetesebb jelenet főszereplője volt.

A herceggel való ismerkedés mellett a lányok aktívan készülnek a hercegnéi szerepre, olyan feladatokat kapnak, amiket Maxon feleségének gyakran kell majd ellátnia, így például televíziós vitaműsorban vesznek részt, illetve külföldi díszvendégek fogadását készítik elő. A „szokásos” hétköznapokat – a lázadók támadásain kívül - ezek az események rázzák föl.

Azt gondolom, hogy ha valaki elolvasta az első részt, nem is kérdéses, hogy olvassa-e tovább a sorozatot, ha viszont valaki ezidáig várt vele, a legjobban időzített, hiszen a napokban megjelent a trilógia befejező része is, amelyről pár napon belül szintén beszámolok! Addig is jó szórakozást kívánok ehhez a csodás történethez! Jó éjszakát, álmodjatok palotákkal, koronákkal és hercegekkel!
Kiera Cass a Radford University diákja volt, jelenleg családjával a virginiai Blacksburgben él. A The Siren című fantasyregényét magánkiadásban jelentette meg 2009-ben. Kiera életében megközelítőleg tizennégy fiút csókolt meg. Egyikük sem volt herceg. 



Kiadó: GABO Kiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: The Elite (2013)
Forrás: saját vásárlás
Oldalszám: 356

2014. május 14., szerda

Örök kaland



Korábban nem hallottam a könyvről, a belőle készült filmet sem láttam még, teljesen véletlenül bukkantam rá a könyvtárban, amikor az újdonságok polca előtt csorgattam a nyálam. A fülszöveget elolvasva úgy éreztem, valami különlegességet tartogat nekem ez az aprócska könyv, és ebben igazam is volt.

Winnie Foster tízéves kislány, gazdag családjával egy erdő melletti birtokon él. Javarészt a kertben, egyedül tölti napjait, hiszen egyke, barátai pedig nincsenek. De hogy is lehetnének barátai? Winnie-t még a széltől is óvják, szülei már-már úgy tesznek, mintha a napsütés, a meleg vagy némi piszok halálos veszedelemmel járna. A kislány nap mint nap terveket sző arról, hogy mit tenne, ha egyszer átléphetné a kerítést, bár igazából maga sem tudja, mit is kezdene a sosem tapasztalt szabadsággal.
"Nem tudom pontosan, mit szeretnék csinálni, tudod, de valami érdekeset, valamit, ami csak az enyém. Valamit, ami egy kicsit megváltoztatja a világot. Kezdetnek például kaphatnék egy új nevet, ez a nevem már elkopott, annyit kiabálták."
Egy napon úgy dönt, kimerészkedik a kerítésen túlra, és tesz egy sétát az erdőben, ahol még sohasem járt. Végül is az erdő is a Foster családé, ugyan mi baja történhetne, ha a saját birtokukon kószál?

Aznap azonban a Tuck család is az erdőben volt, és éppen egy forrás vizéből ittak, amikor Winnie beléjük botlott. Nem tudván, hogy ezzel valami rosszat mond, megkérte a tizenhét éves Jesse Tuckot, hogy ihasson a forrásból. A fiú ezt nem engedte, Winnie azonban erősködött, így végül a család úgy döntött, elrabolják a lányt, csak hogy megvédjék féltve őrzött titkukat. A forrás ugyanis varázslatos erővel bírt: aki ivott belőle, azon többé nem fogott az idő... a Tuck család immár 87 éve nem öregedett.

Winnie először nagyon megrémül, aztán rájön, hogy elrablói jobban félnek, mint ő maga. Elmesélik neki a forrás történetét, így az ő kezébe helyezik a döntést. A kislányt elvarázsolja az örök élet lehetősége, bár a család próbálja megértetni vele, hogy a halhatatlanság nem fenékig tejföl. De vajon képes lesz tízévesen helyes döntést hozni?
"Az életet élni kell, akár hosszú, akár rövid – mondta csöndesen. – Azt kell elfogadni, ami szembejön."
Ez az alig 140 oldalas apróság egészen különleges élmény volt. A könyv egy amerikai klasszikus, eredetileg 1975-ben jelent meg, és bár azóta kétszer meg is filmesítették - köztük 2002-ben a Disney is - magyar kiadást csak 2013-ra ért meg a könyv. A pár óra alatt kiolvasható könyvecske mérete ellenére igen komoly témát feszeget, mindezt úgy, hogy közben varázslatos hangulata balzsam a léleknek, ne hagyjátok ki!

Natalie Babbitt 1932-ben látta meg a napvilágot Ohio-ban, Natalie Zane Moore néven. Samuel Fisher Babbitt-hoz ment férjhez, akivel három gyereket neveltek fel. Ma már Rhode Island-en él, és három unoka nagymamája. 
Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Tuck Everlasting (1975)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 144

2014. május 11., vasárnap

Itt jönnek a csajok


A Yorkshire puding Klub és a Tavaszi affér után újabb Milly Johnson-regénnyel jelentkezem. Első pillantásra kicsit megrémített a több, mint 600 oldal, mert bár nincs bajom a hosszú regényekkel, ritka, hogy egy egyszerű romantikus történet ilyen hosszúra sikeredjen anélkül, hogy unalmassá válna. Most, hogy túl vagyok rajta, azt kell mondanom, a három Milly Johnson-könyv közül ezt élveztem eddig a legjobban, és sajnálom, hogy nem volt hosszabb. :)

Ven, Roz, Olive és Frankie elválaszthatatlan barátnők voltak az iskolában, és imádtak a jövőről fantáziálni. A csodás férjek, gazdagság és irigylésre méltó állások mellett a legnagyobb vágyuk az volt, hogy negyvenéves korukban együtt nyaralhassanak egy álomhajón.

A négy lány felnőtt, és megtapasztalta, hogy az élet nem fenékig tejföl. Olive csak onnan ismeri a luxust, hogy gazdagokhoz jár takarítani, hogy aztán holtfáradtan hazaesve még kiszolgálhassa munkanélküli férjét és parancsolgató anyósát. Roz tökéletes párkapcsolatban élhetne, ha ki tudná mutatni szeretetét kedvese iránt, azonban rosszul sikerült első házassága túlságosan mély nyomokat hagyott benne, így mostani párjához, Manushoz fűződő viszonya kimért és hideg. Ven egy éven belül elvesztette szüleit, férjét, állását és lakását, Frankie pedig egy rossz döntés miatt egy ideje már nem szerves része a régi négyesnek. A negyven éves kor elképesztő sebességgel közeleg, de úgy tűnik, a régi álom elérhetetlen marad...

Egy szép napon Ven riadóztatja a régi csapatot, hogy közölje velük, luxus hajóutazást nyert négy főre. A lányok kapva kapnak az alkalmon, hiszen mindent a szervezők fizetnek helyettük. A fényűző út mindannyiukra ráfér; nemcsak a pihenés miatt, de lelki gyógyírként is szolgál az elmúlt évek gondjaira. Ám azt egyikük sem sejti, hogy a hajóútról nem az a négy lány fog hazatérni, akik elindultak; a 16 tengeren töltött nap mindannyiukat megváltoztatja.


A hajó nyújtotta luxuson kívül az útvonal állomásait is részletesen megismerhetjük, így Malaga, Korfu, Velence, Dubrovnik, Korčula, Kefalónia és Gibraltár gyönyörű tájain kalandozhatunk. A regény rengeteg romantikus, vicces, kedves jelenettől lesz teljes, és persze a végén megkapjuk a várva várt happy endet is. :)

Nem is szeretnék túl sokat hozzátenni, hiszen a könyv befejeztével csak egyetlen kérdés maradt bennem megválaszolatlanul: hogyan fogok összeszedni egy luxus hajóutazásra valót???

Milly Johnson Barnsley-ban született és nőtt fel; két fiával és két macskájával ma is itt él. Színésznőnek, tanárnak és könyvelőnek is tanult, majd változatos adminisztratív munkákat látott el. 1997-ben elvesztette állását, és a megélhetésért üdvözlőlapok írásába kezdett, ma viszont már nemzetközileg is ismert írónő. Első regénye 2007-ben jelent meg.


Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2013
Eredeti címe: Here Come the Girls (2011)
Forrás: könyvtár
Oldalszám: 614

2014. május 7., szerda

Oni: A Néma Város


Buglyó Gergely trilógiájának első részével, a Szürke vérrel tavaly találkoztam, olvasás után pedig interjút is készítettem a szerzővel. Miután az első részt pozitív élményekkel zártam, kíváncsian vártam, hogy a trilógia második része is képes lesz-e lekötni engem, akiről bármit el lehet mondani, csak azt nem, hogy vérbeli fantasy-rajongó lenne...

A Néma Város még friss, ropogós, hiszen a Könyvfesztiválra jelent meg, így még viszonylag kevés információt lehet róla találni. Elsők között lenni mindig nagy öröm, de nagy felelősség is, úgyhogy megpróbálok a szokásosnál kicsit részletesebben írni, mert ha jól látom, még nem is született más blogbejegyzés A Néma Város olvasásáról.

Picit tekintsünk vissza az első részre!

A történet egy álmos dunántúli kisvárosban, Kalpagon kezdődött. Főszereplőink a Fekete-testvérek, Áron, Nátán és Lili, akik emberfeletti képességekkel és napfény hatására elszürkülő vérrel rendelkeznek. Zsenge koruk ellenére fontos küldetésük van; egy édesapjuk által hátrahagyott levélből kiderül, hogy egy évszázadokkal ezelőtti jóslat alapján az ő feladatuk az, hogy megvédjék Wereczkey Annát, akire komoly veszély leselkedik. Rég nem látott édesapjuk levele nem tér ki a részletekre, így fogalmuk sincs, mivel állnak szemben, és mennyi megpróbáltatás vár rájuk az út során.

Virág Fruzsina díjnyertes
rajza az Oni rajzpályázatára
Az első rész az alvilágban, Amurtában, az Altare Tertium, azaz a Harmadik Oltár Társaságának erődjében ér véget, és itt is veszi kezdetét a következő rész. Időközben a Fekete-testvérek az Altare Tertium majdnem teljes jogú tagjaivá váltak. Küldetésük továbbra is az, hogy megvédjék Annát, akinek életét egyre jobban megnehezíti az Arctalan Kóborló, aki lelke mélyén élősködik.

De ki is ő valójában? Erre választ adhatna az évszázados jóslat, ám azt hétpecsétes titokként őrzik, így az Áron, Nátán, Lili, Feri és Anna ötösfogata kénytelen más megoldást keresni, hogy végre fényt derítsenek a rejtélyre. Útjuk ezúttal a Néma Városba vezet, de a testvérek Szürkevérűként hiába erősebbek, mint az emberek, hamarosan be kell látniuk, hogy az Onik, Virrasztók és más lények még őket is igencsak megizzasztják.

Szima Rella rajza
az Oni rajzpályázatára
A trilógia második része sokkal akciódúsabbra sikerült, mint az első - pedig izgalomból ott sem volt hiány -, emiatt véleményem szerint kicsit "fiúsabb" lett a történet, a 360 oldalnyi folyamatos feszültség majd' szétrobbantja a könyvet. Az első rész hétköznapjainak búcsút inthetünk, helyettük az izgalmas jelenetek egymásnak adják a kilincset a könyvben. Ez egyrészt jó, mert lehetetlen unatkozni a könyv olvasása közben, másrészt viszont eléggé megnehezíti azoknak a dolgát, akik nem akkora fantasy-rajongók. Én személy szerint kicsit hiányoltam a lágyabb, átvezető jeleneteket, mert az első részben Buglyó Gergely humora itt bontakozott ki leginkább, a másodikban viszont erre a sok harc és menekülés közben nagyon kevés lehetőség adódott.

Persze értem én, hogy a komolyodó cselekmények megkövetelték az egyre több akciót, néha mégis jólesett volna egy kis kikapcsolódás, egy kis csend, csak 2-3 oldal, amikor kivételesen nem leselkedik ránk semmi veszély. Amit időnként éreztem, azt a könyv egyik főszereplője, Feri tökéletesen megfogalmazta a könyv 60. oldalán:
"Izgalmas itt az élet, meg minden, de neked nem hiányzik már egy kis nyugi?"
Egyébként a cselekmények közötti átvezetés sokkal finomabbá és gördülékenyebbé vált az első részhez képest, a magyarázatok és lezárások is logikusabbak, ráadásul a rejtélyekre sem kapunk olyan könnyen választ, mint az első részben. Az író megtanulta kicsit jobban elnyújtani az egyes szálakat, és ez kifejezetten jót tett a könyvnek, sokkal jobban fenntartja az érdeklődést és a kíváncsiságot.

Tetszett, hogy betekintést nyerhettünk a japán kultúra néhány újabb apró részletébe, illetve annak is örültem, hogy az első részben csak említés szintjén előforduló Yrick, a Fekete-testvérek apja ebben a kötetben nagyobb szerepet kapott. A történet végén vele kapcsolatban kapunk is néhány kérdéses szálat, amire csak a harmadik rész adja majd meg a választ.

A túl sok szereplő miatt továbbra is kicsit nehezen tudtam követni a történetet, és időnként nagyon kellett összpontosítanom, hogy ne kavarodjak bele a szálakba, de összességében úgy gondolom, hogy nagyon jó irányba halad ez az egész, kíváncsian várom a befejező részt! Ha titeket is érdekel, találkozunk ugyanitt jövőre, amikor már a sorozat befejező részéről, A bábu és a Talizmánról is beszámolhatok! :)

A könyvet köszönöm a Ciceró Könyvstúdiónak!

Buglyó Gergely 1980-ban született Debrecenben, feleségével és két kisfiával ma is itt él. Orvosi diplomát szerzett, jelenleg a Debreceni Egyetemen dolgozik kutatóként és oktatóként. A japán sakk és kultúra mellett nagy szenvedélye a fantasy-irodalom.

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Kiadás éve: 2013
Forrás: kiadó
Oldalszám: 362