2014. május 17., szombat

Kiera Cass: Az Igazi

Nem szeretek búcsúzkodni... egyszerűen nehezen viselem, ha véget ér valami, ami ennyire jó. Azt hiszem, ilyen ramatyul utoljára a Harry Potter befejező része után éreztem magam, de az teljesen érthető volt, hiszen rengeteg emlékem kapcsolódott hozzá... 12 évesen kaparintottam meg az első részét, főiskolásként olvastam az utolsót, az utolsó mozifilmnél pedig már három éve férjnél voltam. Végigkísérte a gyerekkoromat és a felnőtté válásomat, és egyszer csak vége lett.

Bár azóta is mindig nehezen szakadok el egy-egy szeretett olvasmányomtól, azt nem hittem volna, hogy lesz még szerencsém olyan történethez, ami ilyen elsöprő élményt ad és ekkora űrt hagy maga után. Azt meg pláne nem gondoltam volna, hogy mindezt egy olyan sorozattal kapcsolatban élem át, ami mindössze három részt és alig több, mint 1000 oldalnyi esélyt adott arra, hogy megszeressem. Erre tessék, lassan 28 éves vén fejjel itt ülök hajnali fél hatkor, megkövülten, és nem hiszem el, hogy lezárult a Párválasztó.

Tavaly nyáron bukkantam az első részre... azonnal beleszerelmesedtem a borítóba és az alapötletbe, olvasás közben pedig szinte szárnyaltam. Olyan világot kaptam, amit nagyon szerettem. Alig bírtam kivárni a második rész megjelenését, azonnal megvettem. Imádtam ezt is, és bár volt bennem pár tüske - kevésnek tartottam a disztópiás vonalat és túl soknak a szerelmi nyűglődést -, nem volt kérdés, hogy mindennél jobban szeretném tudni, mi lesz a történet vége.
„Egyetlen herceg volt és négy lány, akik közül hárman úgy távoznak, hogy legfeljebb egy érdekes történetük lesz arról, mivel is töltötték ezt az őszt.”
Miután a második részben újabb két lány tért haza a palotából, már csak négyen maradtak versenyben, a Párválasztó rendkívül kiélezetté vált. A lányok feszültek, egyre több köztük a nézeteltérés és a vita, egyedül a céljuk egyezik továbbra is: bár nem azonos okokból, de mindegyikük álma, hogy végül a saját fejére kerüljön a korona.
„Ahogy egyre kevesebben maradunk, úgy lesz egyre rosszabb. Mármint persze... tudtam, hogy így lesz... csak mintha már egyre kevésbé lenne fontos, hogy az a lány legyek, akit Maxon esetleg választhat, s szinte már csak az számít, hogy ne a többiek legyenek azok.”
A verseny végéhez közeledve egyre több esemény tereli a figyelmet a külvilág felé, a lázadók támadásai egyre gyakoribbak és minden eddiginél súlyosabb következménnyel járnak. America és Maxon minden erejét latba veti, hogy javítson a helyzeten, de dolgukat megnehezíti, hogy America folyamatosan a szakadék szélén táncol, hiszen a királynak továbbra is feltett szándéka, hogy eltávolítsa őt a palotából.

Mindezek mögött a fő szál természetesen továbbra is America, Maxon és Aspen szerelmi háromszöge. Féltem, hogy csöpögős, vontatott és idegesítő lesz ez a vonal, de az írónő olyan remekül játszott vele, hogy bár reménykedtem egy bizonyos végkifejletben, 15 oldallal a vége előtt még mindig nem mertem volna megesküdni rá, hogy igazam lesz.

Vajon ki lesz végül a herceg választottja? Kriss, Celeste, Elisa vagy America? És hogyan dönt America? Herceg vagy palotaőr? Menyasszonyi ruha vagy farmer? Egyes vagy Hármas kaszt lesz a vége? Esetleg Nyolcas?

Nagyon nagy elvárásaim voltak a befejező részt illetően, de sikerült felülmúlnia az elképzeléseimet. Nagy örömömre a disztópiás világ ebben a részben végre kiteljesedett, az aprólékos kidolgozásnak köszönhetően pedig minden a helyére került, minden értelmet nyert.

A karakterek is óriási fejlődésen mentek keresztül: Kiera Cass egy zseniális manipulátor... úgy irányított, mintha marionettbábu lennék, és elérte, hogy olyan szereplőket zárjak a szívembe, akiket az első két részben ki nem állhattam. Lenyűgözött és magával ragadott a könyv... fáj, hogy vége.

A könyvet köszönöm a GABO Kiadónak!

Kiadó: GABO Kiadó
Kiadás éve: 2014
Eredeti címe: The One (2014)
Forrás: kiadó
Oldalszám: 346

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése